Először néhány szó Gabiékról, a családról, akinél az elmúlt hetet töltöttem, majd a költözés és az elmúlt napok eseményeiről fogok írni. Elöljáróban annyit, hogy hosszúak voltak, ki is vagyok fáradva rendesen, de nagyon izgatott is vagyok a rám váró dolgokról. A héten az egyetemen orientációk és egyéb programok voltak, megpróbálok mindent összeszedni, mert rohamos mértékben felejtem el a dolgokat.
Első nap az egyetemen. Reggel Matt (Gabi férje) vitt ki az Express buszhoz, amivel az ingázók közlekednek. Ő egyébként rendőr, és éppen munkába ment, sikerült is pár király képet csinálni. Itt ért az első meglepetés: csak pontosan kiszámolt pénzzel lehet fizetni: nálam egy 10 dolláros volt, és a buszjegy 4 dollár volt. Futottam egy kört, de sikerült felváltani. Így az első ülésen szenderülhettem álomba, és mire kinyitottam a szemem máris Atlantában voltam.
Az elmúlt napok tevékenyen teltek. Gabi mindenhová hoz, visz, kérdez, segít mindenben, nagyon szerencsés vagyok. Már van bankszámlám a Wells Fargo-nál, ami teljesen díjtalan, ha havonta legalább tízszer használom a bankkártyámat. De akár vizet is vehetek tízszer, tehát ez menni fog. Meg itt sokkal könnyebb használni a kártyát, mert sosem kér PIN kódot. Ez egyébként eleinte azért furcsa, és ha például étteremben fizetsz, akkor ugye hogyan adsz borravalót. De ki van erre találva egy rendszer: eleinte csak lehúzzák a kártyát, de nem terhelik, és ezután te írhatod rá a blokkra, hogy mennyi borravalót szeretnél adni.
Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztem Gabiékhoz. A férjével jöttek ki értem, aki egyébként rendőr. Jót beszélgettünk az amerikai fegyvertartásról, és a rendőrökkel szembeni viselkedésről. Georgiában például mindenki legálisan tarthat otthon fegyvert. Tehát legálisan vehetsz is fegyvert. A házadat pedig úgy kell tekinteni, mint a kastélyodat. Ha látod, hogy követnek, akkor nem lőhetsz le bárkit az utcán (mert ugye nem is lehet nálad a fegyver, csak otthon), hanem vissza kell vonulnod a kastélyodba. Viszont ha oda erőszakkal bejönnek (tehát ha nyitva felejted az ajtót, akkor szívás), akkor jogodban áll lelőni a behatolót, és a bíróság fel fog menteni.
Tehát az eredeti terv az volt, hogy a Philadelphia közeli Trenton/Princeton reptérről indulok ma délután, és minden le is volt szervezve azt illetően, hogy miként fognak felvenni majd Atlantában. Tök jó volt a mai nap, voltunk mexikói étteremben, beszélgettünk, én voltam az utolsó, aki ment. Vagyis mentem volna, mert 3 óra volt indulásnak megbeszélve, de a forgalom és egyéb, rajtam kívülálló okok miatt nem érkezett meg időben a fuvar. Ezzel csak az volt a gond, hogy mire kiértünk a vonatállomásra már késő volt, mivel a vonat ráadásul 1 órát késett. Lényeg a lényeg, itt ragadtam Philadelphiában.
Lassan véget ér a Gateways orientáció, és bár nagyon fáradt vagyok az elmúlt 4 napon történt eszméletlen számú eseménytől, azért megpróbálom leírni a történteket. Tehát ennek az orientációnak az a lényege, hogy összehoz egy helyre olyan 50 Fulbrightost a világ rengeteg helyéről (esetünkben 32 országból), és gyakorlatilag 3 napon keresztül ismerkedünk, néha előadásokat hallgatunk meg az amerikai oktatási - politikai rendszerről, vagy az ösztöndíjról, máskor várost nézünk, de összességében egy benyomást szerzünk arról, hogy mi vár ránk, és ami talán még fontosabb: jól érezzük magunkat. Ez az én Gateways Orientációm története lesz, ami a Philadelphia melletti Lincolni Unviersity-n zajlott.
Vagy Filadelfi, ahogy a repülőn a kijelző írta. Tehát az utam Pesten indult, ahol Anyuéktól való búcsú után az Air France gépével repültem Párizsba. Miután túlestem a biztonsági ellenőrzésen persze, mivel sikerült egy olyan nadrágban jönnöm, amin több a fém mint Vasemberben, így gyakorlatilag még a cipő talpbetéte alá is benéztek, hogy mi sípol ennyire. Az út egyébként gyorsan elment, mivel mostanság keveset aludtam, így gyakorlatilag az ételnek szánt ropi szerű dolog után én már aludtam is. Akkor ébredtem, amikor a kapitány bemondta, hogy leszállás, így még éppen idejében voltam, hogy elkezdjek kérődzeni, nehogy nagyon beduguljon a fülem.
Már évek óta szemezgettünk a magyar nagydíjjal, amelyet Laurent barátom még az ENSAM-ról franciásan csak "Ungaroring"-nek mondott. Sikerült egy rendkívül jó ajánlatot találni, amellyel mindössze 10 ezer forintért kint lehettünk mind a három napon, ráadásul még egy csütörtök délutáni boxutca látogatás is az árba foglaltatott. Timivel, Anikóval és Gáborral neveztünk be erre a programra, és én a magam részéről egyáltalán nem bántam meg, sőt, biztos, hogy a jövőben is lesz még futam, amit élőben tekintek meg.
Amerikába Fulbright ösztöndíjasként J-1-es vízummal lehet belépni. Ennek a tanulóvízumnak a részleteiről, illetve a megszerzéséről álljon itt néhány mondat. A végén pedig maga a vízum.
Egész évben vártam rá, és idén is eszméletlen volt a szigetközi evezős tábor. Ez a legelső időpont ami be szokott kerülni a naptáramba, minden évben ehhez igazodik a többi program, és ez nem véletlen. Egy hét barátokkal és rokonokkal Magyarország legszebb helyén, szikrázó napsütésben vízen lenni, fürdeni, evezni, jókat enni. Esténként játszani, beszélgetni, masszírozni egymást, és a leégett bőrt kenegetni. Nem hiszem, hogy ennél bármi is lehetne jobb.
