Voilà ma vie!

Lassan véget ér a Gateways orientáció, és bár nagyon fáradt vagyok az elmúlt 4 napon történt eszméletlen számú eseménytől, azért megpróbálom leírni a történteket. Tehát ennek az orientációnak az a lényege, hogy összehoz egy helyre olyan 50 Fulbrightost a világ rengeteg helyéről (esetünkben 32 országból), és gyakorlatilag 3 napon keresztül ismerkedünk, néha előadásokat hallgatunk meg az amerikai oktatási - politikai rendszerről, vagy az ösztöndíjról, máskor várost nézünk, de összességében egy benyomást szerzünk arról, hogy mi vár ránk, és ami talán még fontosabb: jól érezzük magunkat. Ez az én Gateways Orientációm története lesz, ami a Philadelphia melletti Lincolni Unviersity-n zajlott.

A megérkezésem nem volt zökkenőmentes, ahogy azt az előzőleg már leírtam, de onnantól minden látszólag a helyére került. A repülőtéren már összeismerkedtem egy dominikai sráccal, és a megérkezésünk után kezdetét a vette az ismerkedés a több, mint 40 új emberrel. Minden felől voltak, Dél-Amerikából (Mexikó, Kolumbia, Chile, stb..), Afrikából (Algéria, Dél-Afrika, ...), Európából (holland, orosz, osztrák, svájci, ukrán, svéd, spanyol), Ázsiából és a Közel-Keletről (kínai, dél-koreai, jordániai, maláj, ...). Az első napon nem igazán volt program, egy közös vacsorát leszámítva, de már ekkor sikerült az emberek felével megismerkedni. Másnap reggel ennek ellenére is ijedt diákokként léptünk be a Lincoln egyik előadótermébe, hogy kezdetét vegye a legelső előadásunk, amely már nem is emlékszem pontosan miről, talán az oktatási rendszerről szólt. Az egyetem nagyon zöld, parkok, fák mindenfelé. Bár a világvégén van, tehát Philadelphia legalább fél óra autóút, de minden megvan, ami kell. Az épületek nagy része olyan, mint ha tegnap húzták volna fel, a konditerem (amit ők wellness centernek hívnak) fejlett, vannak teniszpályák, focipályák, klubházak, étterem és kollégiumok az egyetem területén. Még annyit érdemes tudni, de csak a krónika kedvéért, hogy ez az első Historically Black University az Államokban, amire ők nagyon büszkék is. Első nap végén egy klasszikus amerikai étterembe mentünk, ahol klasszikus amerikai marhahúst ettem. 

Az időjárás egyébként nagyon szeszélyes. Van, hogy véletlenszerűen elered az eső, mint ha Párizsban lennék, máskor pedig olyan iszonyú páratartalmú és meleg este 8 után is a levegő, hogy az még a tüdőbetegeknek is segítene. Itt tényleg mindenbe jeget raknak, amibe csak lehet, és mindig maximumon nyomatják a klímát is. Az ételek borzasztóak. Cukros, édes vackok. Ha nem cukros, akkor pedig baromi csípős. A menza megerősített abban, hogy nem bízhatom a kajálásom rájuk, tényleg magamra kell majd süssek és főzzek.

A másik dolog, hogy éjszaka sétálva a campus területén a fák furcsa hangokat produkálnak. Mármint, nyilván nem a fákból jön a hang, sokkal inkább az állatoktól, de a frászt hozza rám, annyira szokatlan. Otthon nem ilyen állatok élnek.

Egyébként létezik olyan, hogy culture shock, amire fel is készítettek minket. Ennek én az első fázisában vagyok, ami a "mézeshetek" nevet viseli. Ekkor minden szép, minden jó, mindenki kedves, és így tovább. Ezt követi majd a kiábrándulás fázis, amikor elkezdenek idegesíteni az amerikaiak, és honvágyam lesz. Itt két lehetőség marad, vagy kivárom, amíg elmúlik, és elkezdem látni a lehetőségeket, vagy haza megyek. Miután már túl vagyok a nehezén, be kell rendezkednem egy itteni életre, és aztán minden a régi lesz. Elvileg, ha hazamegyek, akkor ugyanez le fog játszódni újra.

Azt hiszem szerdán volt, hogy elmentünk Philadelphiában, vagyis Phillyben. Erről a városról azt érdemes tudni háttértörténetként, hogy itt írták alá az amerikai függetlenségi nyilatkozatot 1776-ban, ezért még a város focicsapata is a 76-ers nevet viseli. Ezen kívül Pennsylvania állam legnépesebb városa, és egyébként a keleti part második legnépesebb városa. Megnéztünk az Independence Hall-t, a Liberty Bell-t, ami az amerikai történelemben a szabadság jelképe, annak ellenére, hogy például a britektől kapták. Ezt egy ingyenes idegenvezetésen tudtuk meg, szerintem hatalmas ötlet, hogy direkt erre fizetnek embereket. A városnézés végén kajáltunk egyet, így megvolt az első amerikai hamburgerem. Grillezett csirkemellel, de tény, hogy a csirke az itt is ott is csirke.

Aztán jött a csütörtök, utolsó nap. Volt még egy pár előadás, majd azt követően egy Amish Village-et látogattunk meg. Ezek az amish emberek egy furcsa vallást követnek, amely a Biblia egyik mondatán alapul, amelyet most nem próbálok meg idézni, de az a lényege, hogy nem kapcsolódhatnak a világhoz. Még konkrétabban ezt úgy érik el, hogy nincs hozzájuk áram bevezetve. Egyébként szinte minden eszközük van, de főként benzinnel mennek. Azért nem tudom, egy benzines vasaló például mennyire életbiztosítás, de ők tudják. Egyébként földművelésből élnek, és egy rakás milliomos van köztük, mivel pénzt keresnek, de gyakorlatilag semmire sem költenek. Még van egy rakás szabályuk, de úgy tűnik, hogy egy működő dolog az, amit csinálnak. Legalábbis abból kiindulva, hogy eleinte 1000-en kezdték, és már 200.000-en vannak. De azért felvet néhány kérdést, hogy csak másik amish-al házasodhatnak, és mióta itt vannak összesen 10 ember csatlakozott be kívülről.

Este búcsúbuli, ami egészen spontán alakult ki, és nagy izgalmakkal járt, de erről személyiségi jogok miatt majd személyesen.

Sok emberrel remélhetőleg sikerül majd tartani a kapcsolatot, akikkel pedig biztosan, az Florian (Ausztria), Noris (Svájc), Yasmine (Jordánia) és Silvia (Kolumbia), mivel ők a Gerogia Tech-re jönnek. 

Most pedig elkezdek készülődni, újra bepakolni a bőröndjeimet, ami nehéz lesz Anyu nélkül, mivel ő a bőröndpakolás mestere, és eredetileg is alig fértem be, nemhogy most, amikor itt kint már vettem 1-2 dolgot, például hajszárítót. Egyébként meglepő, hogy tényleg olcsóak az elektromos cuccok. Ez a hajszárító egy böhöm nagy gép, képes 250 és 110 volton is menni, (remélem, hogy a 230 is menni fog majd neki 250-es álláson), és mindössze 10 dollár volt.