Voilà ma vie!

Egész évben vártam rá, és idén is eszméletlen volt a szigetközi evezős tábor. Ez a legelső időpont ami be szokott kerülni a naptáramba, minden évben ehhez igazodik a többi program, és ez nem véletlen. Egy hét barátokkal és rokonokkal Magyarország legszebb helyén, szikrázó napsütésben vízen lenni, fürdeni, evezni, jókat enni. Esténként játszani, beszélgetni, masszírozni egymást, és a leégett bőrt kenegetni. Nem hiszem, hogy ennél bármi is lehetne jobb.

Az idei Szigetköz sok tekintetben rendhagyó volt. A legelső és legmeghatározóbb ezek közül az, hogy az időjárás az elejétől kezdve tökéletes volt: szikrázó napsütés. Az elmúlt két évben nem voltunk elkényeztetve időjárásügyileg, sokat esett, így keveset eveztünk, de esőben biciklizni sem volt kedvünk, így többnyire játszottunk. Ami persze király volt a maga nemében, de azért az evezéshez semmi sem ér fel.

Volt egy biciklis túracélpontunk, így idén mindenképpen meg szerettük volna ezt csinálni. Mivel hétfő volt az egyetlen nap, amikor még reggel néhány felhő eltakarta a napot, ezért ezzel nyitottunk. Dunaszigetről először Hédervárra mentünk, ahol megnéztük a kastélyt és a krumplibogár szobrot (egészen biztos, hogy egy ilyen állatnak sehol máshol nincs szobra az országban), majd áttekertünk Mosonmagyaróvárra a Futura kiállításra. Ez egy Csodák Palotájához hasonló kiállítás, tele vicces és érdekes kísérletekkel. A Camponában lévő Csodák Palotájánál ezerszer nagyobb, elég ha leírom, hogy alapterületre is nagyobb, és 3 szintes. Valamint szinte minden megvan a Futurában abból, ami Pesten, és még sokkal több. Ilyen például a Tesla tekercs, vagy a pár óránként kezdődő fizikai kísérletek egy nagy előadóteremben, vagy a planetárium (ami nem panoptikum). Azért jól elfáradtunk, mert természetesen volt szembe szél, ami nem könnyíti meg a bicózást. 

Másnap jött egy laza evezés, amikor majdnem felmentünk egész Dunakilitiig, majd egy zúgósabb részen vissza az indulási helyre. Ez egy fél napos evezés volt, ami jó előfutára volt a szerdai túrának. A szerdai túra a valaha volt legerősebb szigetközi túra volt, amely a történelemkönyvekbe csak a Szigetközi 100-asként fog bevonulni. Ez összetevődött 50 km bicózásból, majd 50 km evezésből. A valóságban ennél mind a kettő kicsivel több volt, de a Szigetközi 107,6 azért nem hangzana ennyire ütősnek, így marad ez. Minden úgy kezdődött, hogy reggel iszonyú korán indultunk. Már nem is emlékszem mennyire korán, de az biztos, hogy a hétfői biciklizés miatti fájdalom még tartott az ülőgumóknál, így nem is a korai indulás jelentette a legnagyobb nehézséget, hanem a biciklire ülés. Ide egy erős csapat jött, és az utat 21 km/h-s átlaggal 2,5 óra alatt tettük meg. A terv az volt, hogy Hainburgban találkozunk a hajókkal, és a speciális trélerre ami addig a hajókat szállította. Felpakoljuk a bicókat, és már mehet is az evezés. Persze rajtunk kívülálló okok miatt itt belecsúszott a dologba egy 2 órás várakozás (de lehet, hogy csak 1,5 volt, majdnem lényegtelen), így amit a biciklizéssel nyertünk, azt itt már bőven el is veszítettük idő tekintetében. A nagy Dunán eveztünk tehát lefelé, figyelve az uszályok és alkalmanként gyorsabb hajók hullámaira. Beborulni itt nem jó, mert a part messze van, és a víz közepén kell speciális technikával kiborítani a hajóból a vizet, ezt pedig igyekeztünk elkerülni. Néma főhajtással adóztunk őseink emlékének a Dévényi-szoroson átkelve. Pozsonyon is átmentünk, ahol a hidak lábainál szép örvényekkel találkoztunk. Ezektől előre féltem, mert a pesti hidak lábainál mindig csodálattal vegyes félelemmel szemlélem őket, de nem volt semmi problémánk. Végül leértünk a dunacsúnyi duzzasztóhoz, ami egy hatalmas pocsolya gyakorlatilag, legszélesebb helyén 3 km széles. Tavaly nagy szélben jártunk itt, és akkor embermagasságú hullámok voltak rajta. Most szerencsére minden tükörsima volt. Ügyesen benavigáltuk magunkat a kenuknak kialakított oldalra, és szépen átemeltük a őket a sok méteres szintkülönbségen. Kár, hogy nem működött a nekik kialakított átemelő rész, mert akkor lehet nem kell az algától csúszós fémeken ügyeskedni, hanem csak szépen le lehet ereszteni a kenukat, miközben sétálunk mellettük. Innen már majdnem ismert környéken voltunk, Gábor elvileg már sötétben is hazanavigált volna minket. Nagy csúszásban is voltunk, mivel már elmúlt 6 óra. Márpedig a Kilitiből hazafelé tartó utat normál esetben egy fél napos programnak szoktuk számolni. Világos volt persze, és szikrázó napsütés, de azért éreztük, hogy itt sietni kell, különben tényleg sötétben kell evezni. Mindenki gőzerővel evezett, a zúgókon csak úgy robogtunk le, de így sem sikerült sötétedés előtt elérnünk a Fánki mamihoz. Mire végre hazajutottunk (mert itt ugye még le kellett szedni a bicókat a trélerről, és hazabiciklizni) már olyan éhesek voltunk, hogy zombi üzemmódba kapcsolva lapátoltuk be a milánóit.

Másnapra nem is terveztünk programot, úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy nap Lipótozást. Aki nem volt a 100-ason ment evezni az Ökoparktól, de mi inkább egész nap lógattuk a lábunkat. Nem mondom, hogy rossz volt. Csak 1 nappal korábban mentünk, mert péntek-szombat volt Lipóton egy kenyér és halfesztivál. Pörögtek az események, és már pénteknél járunk, amikor egy rövidebb evezést követően elkezdődtek a versenyek. Ja és majd elfelejtettem, Anyu és Peti elmentek Montenegróba, így nekem kellett átvenni a tábor vezetését. Elöljáróba annyit, hogy ez a 3 nap jobban kimerített, mint bármi más addig. Ennyit kommunikálni, szervezni, intézni nem tudom, hogy lehetséges. Anyu ezt nagyon jól csinálja. Szerencsére nem is volt nehéz dolgom, mert már minden meg volt szervezve, csak futtatni kellett a dolgokat (ahogy a masszázs szalonunkat is, de erről majd később talán). Lezajlott a biciklis és ping-pong verseny is, majd jöhetett egy újabb szervezési kihívás, a szombat.

Az eredeti terv az volt, hogy Ásványráróra lebicózunk reggel (25 km), majd ott evezünk egy kört, és utána haza szintén bicóval. De mivel a héten már így is rengeteget bicikliztünk, és nem szerettük volna, hogy emiatt bárki is megijedjen a túrától, ezért egy új terv kellett. Így lett, hogy korán reggel a sofőrök lementek autóval, majd két autó visszahozta őket, és így amikor leértünk, már ott vártak bennünket az autók. Márpedig ez nagyon is jó volt, mert korán indultunk, és így is későn érkeztünk. Ez volt a leginkább vadvízi evezésre hasonlító nap, a kormányzás nagy kihívás volt, egyik alkalommal olyan fél-egy méter magas hullámok voltak a zúgóban, és akkorát dobott rajtunk, hogy a kenu alja le is ért a kavicsos fenékre. Nekem ez a túra volt a kedvencem idén, mert nagyon kalandos volt, és nagyon új. Jött még két új ember is Pestről, akik közül az egyik egy amerikai nő volt pont Floridából, úgyhogy kifaggattam, és felírtam az Everglades mocsarat a bakancslistámra. 

Vasárnap a pakolást követően beültünk egy igazi halászcsárdába, és ettünk vagy egy jó szigetközi vaddisznópörköltet, vagy halászlevet. 

Összefoglalásképp annyit, hogy az idei Szigetköz szerintem nagyon jól sikerült, jövőre ugyanekkor, ugyanitt.

Az új fényképező is nagyon jól helytállt. Egész héten egyszer sem kellett tölteni az aksiját, pedig rengeteg képet készítettem (300 felett, sokat vakuval). Itthon pedig 20 perc alatt feltöltődött. Közben az amerikai ügyek is elmaradtak, úgyhogy a hét elején nagy ügyintézésben leszek, hét végén pedig megyünk ki a magyar nagydíjra.