Voilà ma vie!

Tehát az eredeti terv az volt, hogy a Philadelphia közeli Trenton/Princeton reptérről indulok ma délután, és minden le is volt szervezve azt illetően, hogy miként fognak felvenni majd Atlantában. Tök jó volt a mai nap, voltunk mexikói étteremben, beszélgettünk, én voltam az utolsó, aki ment. Vagyis mentem volna, mert 3 óra volt indulásnak megbeszélve, de a forgalom és egyéb, rajtam kívülálló okok miatt nem érkezett meg időben a fuvar. Ezzel csak az volt a gond, hogy mire kiértünk a vonatállomásra már késő volt, mivel a vonat ráadásul 1 órát késett. Lényeg a lényeg, itt ragadtam Philadelphiában.

Milyen megoldások jöhetnek szóba?
1. új repülőjegy vásárlása: ezzel az a gond, hogy ilyen hamarjában nem találni 500 dollár (120 ezer forint) alatt, valamint, hogy ma már késő van, és nem igen megy már repülő. Vagyis kellene elcihelődni a vasútállomásról egy hotelba, onnan megoldani, hogy reggel eljussak a repülőtérre, és így tovább.
2. vonattal: szintén 400 dolláros árban van, és sokára is ér oda. 
3. busszal: ez már jó lehet, csak 150 dollár, és alig 24 óra alatt meg is járja az utat. Ami a legjobb benne, hogy már most indul, vagyis úgy 5 óra múlva, de az már nem vészes. Ezt választottam. Bár van a tervben 3 átszállás, ami annyira nem hízelgő, de legalább látok is valamit Amerikából. Este 10 órakor érek Atlantába így, de ez már kit zavar, a lényeg, hogy egyáltalán odaérek. Ráadásul átmegyek Richmondon is, ahol Máté lakik. Eleinte is gondolkoztam ezen a megoldáson, de végül elvetettem. 

Péntek 22.30: Tehát itt ülök most a váróban, egészen pontosan már nem is Philadelphiában, hanem Delaware-ben, és várok arra, hogy teljen az idő. Csomagjaimat nem hagyhatom itt, úgyhogy sajnos le vagyok állítva. Ja, ami még vicces, hogy kiderült, az egyik 100 dolláros bankjegy, amit Magyarországról hoztam, és a Vörösmarty téri Citibankban váltottam hamis. Valami spéci filccel húztak rá egy csíkot, és ami a jó bankjegyeken sárga lett és gyakorlatilag láthatatlan, az ezen csúnya fekete maradt.Azért remélem, hogy van nálam jó pénz is. :)

UPDATE 1 (szombat 11 óra): Az első út éjszaka Wilmingtonból gyorsan eltelt az első átszállásig, ami Norfolkban volt. Innen 5 órakor indultunk tovább, láttam szép anyahajókat építés alatt, de egyébként még elég sötét volt minden. Egyébként ezeken a buszokon bőr ülések vannak, wifi és konnektorok, úgyhogy végülis el vagyunk látva. Ami nincs, az enni és innivaló, persze aranyárban is adják a megállóhelyeken, de hát mit lehet tenni. A következő átszállás Rayleighben volt éppen az előbb, így már a 3. buszunkkal, és a 3. sofőrünkkel utazunk. Ha nem keverik el a csomagokat, akkor az maga lesz a csoda, mivel még 1 átszállás egészen biztosan lesz. Utána elvileg már egyenes az út Atlantába, de most éppen dugóban állunk, és mivel alapból is a buszcsere miatt fél órás késéssel indultunk, ezért hajszálon függ, hogy elérjük-e a csatlakozást.

UPDATE 2 (szombat 14 óra): Sikerült elérni a csatlakozást, sőt, még várni is kellett, mivel az is késett. Winston-Salemben vagyok, Észak-Karolinában jelenleg. Ez viszont azt jelenti, hogy innen elméletileg direkt utam van Atlantáig. Kint már várni fog Gabriela, akivel egy magyar csoport segítségével találtuk meg egymást, és befogad engem néhány napra (saját szavaival élve akár 1-2 hétre is, de remélem ennél jóval hamarabb találok szállást). Nagyon kedvesnek tűnt az interneten keresztül, ráadásul még a segítségét is felajánlotta apartman keresésben, mivel régebben egy ügynökségen dolgozott. Mivel ő vegán, én pedig húsimádó, ezért biztosan jól kijövünk majd. :)

UPDATE 3 (szombat 18 óra): Meglett az 5. átszállás is, Charlotteban egy reboardingot kellett csinálni rejtélyes okból, de ehhez újra teljesen el kellett hagyni a buszt, várni fél órát, aztán visszaszállni. Charlotte egyébként az eddigi legszebb város, amiben jártam (mindenképpen szebb a korábbi megállóhelyeinknél). Ráadásul nagyon finom hamburgert is készítenek. Otthon emlékszem, hogy teljes hamburger körutat csináltunk, mire sikerült találni 1-2 helyet, ahol jó a hambi. Itt egy ártatlan kis buszmegállóban jobb hambit csináltak, mint otthon bárhol. De ez jó jel, mert közeledünk Atlanta felé. Egyben lassan véget ér Greyhound kirándulásom, amely sok élményt tartogatott a számomra. Már lassan feltűnnek az Appalache-hegység vonulatai, ahol remélhetőleg a következő 1 évben sok időt fogok eltölteni. Végre megláttam az első GEORGIA rendszámtáblát is. Mindeközben már lassan lenyugszik a nap. Sok rosszat olvastam a Greyhoundról miközben utaztam, és tény, hogy ha valaki nem beszél angolul, akkor neki egy rémálom ez az út a sok átszállás miatt, sokszor én sem értettem, hogy mit mormogtak a bemondókban, de tény, hogy viszonylag olcsón elhoztak az ország egyik feléből a másikba, ráadásul nem győzöm hangsúlyozni, hogy áram, wifi, és wc is volt a buszon, ja, és bőr ülések. Persze a Winston-Salem átszállás nem lesz a kedvencem, ugyanis az ott lévő emberek 99%-a fekete volt, börtöntetkóval, de szerencsére már induláskor összeismerkedtem Jesse Pinkman szerű fehér, börtöntetkós barátommal (ez a Breaking Bad-ből volt, aki még nem ismerné, annak ajánlom), így hidalva át ezt a problémát.  

UPDATE 4 (vasárnap 0 óra): Megérkeztem. Bár még Gabiéknak is tartott egy darabig, hogy megtaláljanak, mert még nem jártak ennél a megállónál, de nagyon kedvesek és elmondhatatlanul segítőkészek.