Voilà ma vie!

Autós kalandunk ott folytatódott, hogy a 2. Yosemite nap után megérkeztünk Fresno városába, ahol az estét terveztük eltölteni. Ez volt az első alkalom, hogy már a szálláshoz navigáltunk, és ránéztünk, mielőtt valójában lefoglaltuk volna. 

Fresnóban jöhetett az igazi amerikai városnézés - persze kocsival. A kinti medencében hűtöttük le magunkat, majd az egyik kedvenc boltomban, a Whole Foods-ban vásároltunk harapnivalót és szárított gyümölcsöket / magvakat a következő napokra. Ezt követően hagytuk, hogy az út vezessen minket, és arra fordultunk a kereszteződésekben, amerre szimpatikusnak tűnt. Szép kertvárosi részeken haladtunk át, de idővel sikerült betévednünk egy lapukkantabb környékre is. Az ilyen gettók Atlanta környékén főleg feketékre jellemzőek, itt mexikói bevándorlóknak adott otthont. És az atlantaihoz képest fele olyan ijesztő sem volt. 

Másnap reggel korán indultunk a helyi fapados reggeli elfogyasztása után, hogy mielőtt a Sequioa NP-ba érjünk. Narancsfák erdején vezettünk át, majd a kanyargós hegyi úton felvezetve (tényleg, olyan terhelést kaptak a kerekek, hogy meggondoltuk, lehet jó lett volna elfogadni azt a defekt biztosítást) érkeztünk meg az óriás fák közé.

A legrégebbi fa 2200 éves volt, de az erdőben láthattunk volna 3200 éveset is, azonban időnk és energiánk híján sajnos le lett szavazva a fél napos kirándulás. A 2200 éves fa is már nagyobb volt mind súlyra, mint magasságra egy Boeing 747-400-asnál (aka. Jumbo). A számomra legérdekesebb tulajdonsága ezen fáknak pedig az, hogy még az erdőtüzet is kibírják. Sőt, kifejezetten jót tesz nekik. A törzsüket egy vastag réteg borítja, mely megvédi őket a közepesen erős tüzektől (azért persze van olyan tűz, ami már őket is megviseli), viszont a környező növények pusztulása után több tápanyag marad nekik, így még magasabbra nőhetnek. Gyökérzetük pedig nem mélyre, inkább széltében terjed, mivel az alapot adó szikákat mindössze 0,5-1 méter magasságban fedi földréteg. Azt viszont el lehet képzelni, hogy 1-2 ezer év alatt szépen kiterjed a gyökerük, így gyakorlatilag az összes sequioa fa gyökere már összefonódott, így adva stabilitást egymásnak a viharok során. Egy kicsit mesebeli ez az egész történet, pedig ebben az esetben az utolsó szóig valós. A felszín közelében futó gyökerek könnyen károsodnak az ember jelenlététől, mivel az utak, házak alapjaihoz ezeket részlegesen elpusztították, így természetesen hatalmas károkat okozva. Még egy töltőállomás is működött fenn, a látogató központnál, de ezt mára már bezárták, és igyekeznek visszaszorítani az emberi jelenlétet.

Egy nagyon rövid sétát azért tettünk, ahol sikerült egy kígyóba botlanunk, valamint szerintünk medve tappancs nyomát is láttuk. Tanács nemzeti parkba járóknak: a bejáratnál mindig kérjünk leírást, kezdjük a látogató központtal, majd 1-2 rövidebb sétát is tegyünk, ahol a hely egész történetét lehet olvasni. Itt a Sequioában iszonyú jó volt a kis körtúránk, mivel minden táblát volt időnk elolvasni, és nagyon sokat tanultunk belőle.

Innen tovább indulva a hegységet délről kerültük, olajfúró tornyokat hagytunk magunk mögött, majd a már kifejezetten westernes, sivatagos Ridgecrest városában szálltunk meg. Ez már nagyon vadnyugati volt, tehát a sivatag közepén álló házaktól mintegy közel s távol nem volt semmi. Se víz, se áram, se semmi, az ég adta világon. Terikétől egyre gyakrabban hangzott el a (költői?) kérdés, amely utunk végére szállóigévé vált: "De gyerekek.. Ezek mi a fenét csinálnak itt?". 

Másnap estére szerettünk volna elérni Vegasba, de közben várt ránk egy hatalmas út még egy nagyon száraz sivatagon át: a Death Valley volt az úticélunk.

Reggel korán indultunk és egy helyen csak a szerencsérnek köszönhettük, hogy jó irányba fordultunk, mivel telefon és internet így térkép hálózat ezen a környéken egészen egyszerűen nem volt. Szerencsére a laptopon előzőleg betöltött térképet egy kanyarban úgy döntöttük, hogy azért csak megnézzük. Így a kevésbé logikusnak tűnő, ám jó irányba fordulva juthattunk be a parkba. Egyébként a másik is bejárat lett volna, csak egy 300 km-es kerülőt jelentett volna. Sóbányákat és sivatagi falukat hagytunk el, szellemvásorok mellett mentünk el és egy helyen még aszfaltozott út sem volt, de végül beértünk a parkba, ahol nem szedtek egyébként belépőt sem valami oknál fogva.

A parkban sok mindent láttunk, például homokdűnéket egy helyen, amelyeken tök jó érzés volt sétálni, és még attól sem kellett tartani, hogy valamibe belelépünk, ugyanis ilyen helyen nem igazán él meg semmilyen állat. A föld egyik legmelegebb tája ugyanis a Death Valley (Halott Völgy), ahol megtalálható Amerika legmélyebb pontja, tengerszint alatti 80 méteres magassággal. 

A környék érdekessége, hogy völgy lévén körben hegyek találhatóak, amelyeken viszont semmilyen növényzet nincs. Tehát eső idején az összes csapadék folyókban zúdul le a völgybe, néha utakat is elsodorva, de mindenképpen szépen feltöltve a benne található sós tavakat, melyek közül a legnagyobb "Bad water"-nek, avagy rossz víznek nevezik. Sajnos a képeim nem lettek tökéletesek, mivel bent felejtettem éjszakai módban a fényképezőt előző napról, de a 100 Fahrenheites hőmérséklet természetesen szikrázó napsütést jelentett.

Láttuk még az Ördög golfpályáját, amit olyan iszonyú éles kövekből áll, amelyekre kikristályosodott a só (ami a lezúduló csapadékmennyiség által lett kioldva a környező földből), majd a szél pengeélessé csiszolta azt. Lehet benne sétálni, de elesni nem célszerű, mert amit bír a cipő, azt a kéz puha bőre már annyira nem bírná. És hogy miért ez a neve? Mert egy ilyen helyen maximum az ördög tudna golfozni. Itt is lett volna még látnivaló bőven, de nagyon meleg volt, és mivel jött Vegas, ezért kora délután útra keltünk. 

Kifelé menet viszont sikerült egy prérifarkasba botlanunk, amely egy táblán ülő varjút figyelt. Talán inkább kölcsönösen figyelték egymást, hogy melyikük bírja tovább - vagy esik el előbb - így adva ételt a másiknak. Megálltunk, ennek hatására a farkas a kocsi körül kezdett körözni. Láthatóan nagyon éhes volt, de valószínűleg azért él itt, mert ilyen körülményekre van specializálódva, illetve nem is szabad etetni a vadállatokat a törvények értelmében, így végül nem vihettük haza őt sem, de azért remélem sikerült elkapnia a varjút, abból úgy is sok volt arra. :)