Voilà ma vie!

Ma voltunk Alexával a Magyar Pszichológiai Társaság rendezvényén, amelynek fő témája a "Sport és egészség pszichológiája" volt. Hivatalosan sportpszichológia. A sportpszichológia a pszichológiának azon ága, amely sportolással és sportolókkal foglalkozik. Aki rendszeresen néz sportot tudja, hogy mennyire látványos feljavulások és visszaesések vannak a sportolók teljesítményében alkalmanként. Jó - negatív - példa a szemináriumon is említett 2003-as magyar-francia női kézilabda világbajnoki döntő, ahol a magyarok 47 perc játék után 23-17-re vezettek - ami kézilabdában már nagy előnynek számít ennyivel a vége előtt -, majd varázsütésre összeomlott a csapat, a győztes állás ellenére, a végére 28-28 lett az állás, hosszabbítás. Ilyen hajrá után persze a hosszabbítás nem nekünk kedvezett, és a végére 32-29 arányú vereséget kellett elkönyvelnünk. De mindennapi - pozitív - példa a sportpszichológia gyakorlati alkalmazására, hogy egy-egy meccsen szünet után úgy jönnek ki a játékosok, mint ha vért ittak volna. Idézőjelben, valószínűleg. A pontatlan passzok pontosakká válnak, mindig elég gyorsak lesznek, és szinte szét szedik az ellenfelelt. De mi történik velük a szünetben?

A rendezvény ötletét a 2012-es londoni olimpián elért magyar sikerek, illetve a felkészítésben és a versenyen is szerepet játszó pszichológiai munka adta. A rendezvénynek az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara adott otthon. Érdekes előadásokat hallgattunk arról az egyébként nyilvánvaló tényről, hogy a sport egészséges, a hosszú távon végzett sport pedig még egészségesebb. Volt szó a placebóról, illetve, hogy miket alkalmaznak. Ki gondolná, de a magyar edzők közel 40%-a még a fogalomról sem hallott, pedig nyilvánvalóan kimutathatóak az eredmények vele. És még csak nem is dopping. De ha már dopping..

Ez nem a szemináriumon volt, de le szeretném írni a véleményem ezzel kapcsolatosan. Dopping alatt nem a táplálékkiegészítőket értem. Azok teljesen legális dolgok, koncentrált élelmiszerek - gyakorlatilag szigorúbban vizsgálva, mint a sima élelmiszerek, pont az ilyen keverések miatt. Dopping alatt azokat a gyógyszereket értem, amiket beteg embereknek találtak ki, de néhányan felismerték teljesítménynövelő hatásukat. Ezek tehát gyógyszerek, főként injekció formájában. Én úgy gondolom, hogy a sport az egészségről, az élsport viszont a teljesítményről szól. Tegyük fel a kérdést, ki nézne focimeccset, ha a játékosok a 60. perc után csak kocogni tudnának? Aztán minden hónapban meghal 1-2 focista rejtélyes szívmegállás miatt. Hogy lehet az, hogy az úszók évről évre világrekord időket úsznak? Pedig már az "űrruha" is be van tiltva, akkor lecsökkent a víz ellenállása? Száz példát lehetne sorolni, de fölösleges. Az élsportnak nyilvánvalóan része a dopping. Sokan ezzel nem értenek egyet, tudom. Ez az én véleményem. Biztos vagyok benne, hogy mondjuk egy férfi 100 méteres síkfutás döntőjében mindenki doppingol. És ami szerintem a legfontosabb, hogy ezzel nincs is baj, mert a végén ki fog jönni a tehetség, és a legjobb fog győzni. Ahogy Lance Armstrong is korunk legjobb kerékpárosa a doppingügyei ellenére is. Mert mindig is nyilvánvaló volt, hogy nem lehet e nélkül Tourt nyerni, és sorra derül ki a többi győztesről, sőt, még a helyezettekről is, hogy esténként gyakorlatilag az összes vérüket lecserélték. És annak ellenére hogy mára hivatalossá vált, hogy még Armstrong mögötti helyezettek is doppingoltak, azért valahogy mégis csak ő lett a győztes. Persze hivatalosan nincs dopping, harcolni kell ellene. De ez egy olyan dolog, hogy beszúrhatja magának a legjobb injekciókat bárki (aki ki tudja fizetni), attól még nem lesz bajnok. Bajnok akkor lesz, ha belefekteti emellett azt a rengeteg munkát is, és megfelelően tehetséges is hozzá.

Az egyik legérdekesebb előadást egy olyan pszichológus tartotta, aki a londoni olimpiai játékok során főként a kajakosokkal foglalkozott, akik összességében nagyon jól teljesítettek. Elmagyarázta például, hogy miképp építik be már a felkészülés során sportpszichológiát. A sportolók ehhez első lépésként összegyűjtik a sikerélményeiket a múltból, egészen kis koruktól kezdve, és egészen változatos témákban - nem csak sportsikerek jöhetnek szóba. Majd ezekből összeállítanak a fejükben egy rövid filmet, amit "lejátszva" megnyugszanak és jó eséllyel sikeresek lesznek a versenyen is. Majd ha sikeresek, akkor a film egy újabb résszel bővül, és a következő verseny előtt már ezt a sikert is fel tudják használni a motivációhoz. A Dombi-Kökény kajak duó az egyik sikersztorija volt Fischer Miklósnak, mivel ők a felkészülésük során mindig fontosnak gondolták a sportpszichológiát, és pont ez jelenthette azt a plusz 2-3 centit, amivel olimpiai bajnokok lettek.

Persze vannak helyzetek, amikor nem sikerülnek úgy a dolgot, ahogy tervezték, például Vajda Attila esetében, aki csak a 6. lett a kenu egyes 1000 méteres számában. Vele alapból sem foglalkoztak pszichológusok a felkészítése során, mert Szegeden és Szerbiában edzett, míg ők Pesten dolgoztak. Persze egy olimpiai 6. hely jó, de ő címvédő volt ebben a számban. Az egyik oka ennek a szereplésnek az volt, a helyszíni szakember szerint, hogy ő nem az olimpiai faluban lakott, és emiatt nem tudta helyre tenni a fejében a dolgokat, nem érezte át az egész helyzet súlyát - bolondozott - bohócsapkában fényképezték, mindig, mindenkivel viccelődött - így próbálta levezetni a feszültségét. 

Egy érdekes történetet meséltek még az olimpiai turistákról. Ők így nevezik azokat a versenyzőinket, akik egyáltalán nem esélyesek, még a tisztes helytállás is nagy szó lenne esetükben. Persze a hivatalos álláspont az, hogy rutint szerezni mennek ki, de velük nagyon nehéz foglalkozniuk a pszichológusoknak. Meg kell nekik magyarázni, hogy miért jó, hogy itt vannak, annak ellenére, hogy tudják biztosan, hogy nem fognak labdába rúgni. Egy részről jó ez, mert ha mindenki csak akkor menne ki, amikor tényleg győzelemre esélyes, akkor alig pár ember versenyezne. Viszont minél több versenyzőnk megy, annál több kísérő is mehet velük. És a magyar vezetők szeretnek utazni. A dánoknál más a felfogás, ott például nem engedik ki az olimpiára azt, aki nem esélyes legalább a döntőbe kerülésre. Így van az, hogy míg a dánoknak 20-30 sportolójuk megy, addig a magyaroknál 160. 

A sportpszichológia egy 80 éves tudomány, de manapság Magyarországon még egyáltalán nem elterjedt. Évi 10-15 ember végez ilyen irányú képzésen, pedig bőven lenne rá szükség, mert olykor ők jelenthetik azt a pluszt, amitől valaki bajnok lesz.