Voilà ma vie!

Elérkezett a várva várt utazás első állomása: Boston. A lényegre ugorva: imádom Boston havas kis utcáiban fellelhető kincseket, az andalgó párokat és úgy az egész "sötétedés után is lehet kint sétálni" dolgot. :)

Szombat reggel 5 órakor keltem, ami engem ismerve elég nagy szó, de a tartalék időm minden percét kihasználtam, mire végül sikerült összekészülnöm (és minimalizálni az elfelejtett dolgok számát). Persze péntek este még egy búcsúbulit tartottunk, amire alább a bizonyíték. 

A szombati nap reggelén Atlanta esővel búcsúztatott. Ez persze csak az első néhány lépés után vált világossá, ahogy az is, hogy a csomagjaimmal egy picit túlvállaltam magam. Bár a kézipoggyásznak szánt táska az értékek miatt nehezebb volt, mint a feladandó, a reptéren derült csak ki, hogy még a feladandó is 48 font lett a maximális 50-ből. A buszmegállóig kiérve megnyugodtam, hogy ennél jobban maximum Anyu tudott volna bepakolni, úgyhogy egyelőre ez is megteszi.

A repülőtérre 3 órával a gép indulása előtt terveztem kiérni, ami a lassú tömegközlekedésnek és a hosszas biztonsági ellenőrzésnek hála jó fél órás várakozást jelentett mindössze a beszállítás kezdetéig. Első utam Charlotte-ba vezetett a US Airways-szel. Az indulásnál összeszedett 40 perces késést a jó 45 perces út alatt nem sikerült ledolgozni, úgyhogy az átszállásnál elég rohamtempóra kellett venni a figurát, amit nem könnyített meg a kabin végében elhelyezett kézipoggyászom, és a csak első ajtós leszállítás. Sorról sorra kommandóztam hátra, majd a terminálon át futva végül a már 10 perce zajló beszállítást még pont elcsíptem, és már huppanhattam is le a helyemre. Egyébként Charlotte-ban is zuhogott az eső.

Innen már megállíthatatlanul repültünk Bostonig, amiből persze a sűrű felhők között nem sokat láttam, de néha sikerült jó képeket is csinálni. Ahogy kiléptünk Boston felett a felhők közül, és megláttam, hogy minden hófehér, gyermeki ujjongás kerített a hatalmába. Az atlantai meleg után kicsit már vágytam a fagyoskodásra, bár tudtam, hogy itt most nem a kellemesen hideg fog várni. Előre hóvihart mondtak, amit meg is erősített már leszálláskor a 20 fokra nyitott ívelőlap (nagyobb íveltség kisebb átesési sebességet eredményez, így végeredményként lassabban tudjuk megközelíteni a kifutópályát). Épségben földet értünk, valamit a csomagom is minden gond nélkül meglett. Bár Zsolt előre írta, hogy ő mindenfelé biciklivel jár, azért örültem, hogy autóval vettek fel a reptéren. Vendéglátóm, Zsolt feleségével, Eszterrel, valamit 2,5 éves fiukkal, Palkóval lakik a Harvard közelében. egy otthonosan berendezett kis lakásban. Egyébként a Harvard Law School-ba jár, ami már önmagában sem semmi!

Hazafelé a repteret követő alagútból kilépve azonnal beleszerettem Bostonba. A szállingózó hó, az utcát megtöltő emberek, a folyó, a hidak, de még az épületek stílusa is sokkal közelebb áll a szívemhez Atlantánál. Nem is tétlenkedtem, azonnal sétálni indultam a hóesésben. Cambridge, ahol a Harvard és az MIT is található gyönyörű volt a szállingózó hóban. A Harvard egyik hatalmas könyvesboltjába beültem olvasgatni, aztán lesétáltam néhány metrómegállónyit és a kis havas utcákon vissza. A dupla póló – dupla pulcsi – kabát, sál, sapka, kesztyű kombináció ellenére este 9 felé már azért fáztam, de éppen ekkora értem haza a meleg lakásba, és minden gondom elillant.

Másnap egy hosszú alvás után 10 óra környékén indultam neki a városnak. Szerencsére Zsolték sem korán kelők, úgyhogy szépen mind sokáig aludtunk. Eredetileg azt terveztem, hogy a Freedom Trail nevű utat járom végig, de aztán úgy döntöttem, hogy csak sétálgatok. Teljesen magával ragadott a város. Boston közepén található parkból indulva (Boston Common) úgy 2 négyzetkilométeres sugarú körben szerintem spontán mindent megnéztem.

Délután 4-re volt megbeszélve egy kávézás Katival, aki korábban volt Atlantában is, valamint Zsoltékkal, amiről már Facebookra is felkerült az azóta híressé (vagy hírhedtté) vált „magyarok Bostonban” kép.

Itt történt meg a bostoni karácsonyi csoda is, ami teljesen bearanyozta a napomat. Kati meglepett egy balett jeggyel, ugyanis akikkel ment volna eredetileg visszamondták betegség / közlekedési gondok miatt, és valakinek csak el kellett mennie rá. Zsolték nem tudtak betársulni, de egy véletlenszerű spanyol lányt felcsíptünk, aki betársult harmadiknak a Diótörő előadására a Boston Ballettben. Hatalmas élmény volt, bár a zenét amúgy is szerettem (még ha nem is tudtam, hogy szeretem), viszont a tánc is érdekes volt. Ez tette fel a koronát a bostoni látogatásomra!

Hétfőre maradt a két egyetem. Az MIT-n kezdtem hatalmas elvárásokkal. Úgy képzeltem, hogy a világ legjobb mérnöki egyeteme levesz majd a lábaimról, de ez csalódás volt, mert az egyetem külsőre nagyon elmaradt a GT-től. Régi külsejű épületek, amolyan iparváros hatását keltette, amelyben sétálva folyamatosan attól kellett tartanom, hogy mikor tolat rám egy teherautó. Az MIT múzeuma viszont érdekes és interaktív volt, ezt bátran ajánlom.

A Harvard kampuszán Zsolt idegenvezetését élvezhettem, Egyébként a Harvard Amerika első egyeteme, és a legtöbb rangsorban igen jó helyen szerepel. így egész más volt, mint egyedül felfedezni. Főleg a Law School-t és a Yard-ot néztük meg, a sok legendát pedig majd személyesen elmesélem. :)

Látogatásom a végéhez ért, de a sors úgy gondolta, hogy az elmúlt napokban pihenése után mi lenne, ha akkora dugó lenne amikor a buszomhoz megyek, hogy a végén futni kelljen. Persze a közel 50 kg csomagra is gondolva lehet tudni, hogy ez mennyire kényelmes. Még 5 perc volt, amikor kijutottam a metróból és közölte egy rendőr, hogy úgy 500 métert kell menni az egyik irányba, majd fel a 3. emeletre. Bár szerintem a bőröndök kerekei is teljesen elkoptak, de minimum füstöltek (illetve csak a nagy bőrönddé, mert a kicsit kézben cipeltem), de végül pont sikerült elérni, és a már csukott ajtót még kinyitotta nekem a sofőr. Most itt ülök a buszban, és úton vagyok NYC felé. Ha minden jól megy, akkor legközelebb NY után jelentkezem itt.