Voilà ma vie!

Múlt héten nem írtam, mivel nem történt túl sok dolog azt leszámítva, hogy elkezdtük felfedezni Atlanta nevezetességeit. Most hétvégén viszont bőven történtek dolgok, mivel Ioana egyetemének a szervezésében Floridába mentünk egy 3 napos sporttáborba.

A másik indok pedig, hogy nem volt időm írni, a sok egyetemi tennivaló volt. Beszéltük is, hogy mostanság kezdtünk el érezni egyfajta folyamatosan növekvő feszültséget az egyetem irányából, ami nagy valószínűséggel a következő 2 hétben fog kicsúcsosodni, mert a "Thanksgiving break"-ig (november 28-tól) még egy rakás team project leadása / prezentációja illetve szóbeli vizsga vár rám. Utána jönnének az igazi vizsgák, amikből idén kimaradok, mivel amelyik tárgyam nem team project-es annak is lemegy a szóbeli vizsgája a következő 2 hétben, így valószínűleg a december már laza lesz.

Tehát múlt hétévégén kis csapatunkkal elmentünk az Atlanta Beltline-ra, amely egy régi vasútvonalra épített sétáló út Atlanta körül. Maga a beltline érdekes, de én nem erre számítottam: az egész full beton út, amelyen remekül lehet biciklizni, és a környék tényleg "zöld", viszont nem itt fogom levezetni az első túrámat, azt hiszem. Természetesen ez Amerika, így nagyjából 100 méterenként van egy menekülő ösvény és/vagy étterem is.

Most hétvégén jöhetett a várva várt floridai kiruccanás, amit már érzésem szerint nagyon megérdemeltem. Persze nem szeretnék rosszat mondani, de azért team és team között is van különbség - míg az egyik tárgyból egy iszonyú jó csapatban vagyok, ahol mindenki motivált és mindenki rengeteget dolgozik, addig egy másik tárgyból a 6 főből gyakorlatilag csak én dolgozom. És persze ez nem jó, de én nem tehetek ellene semmit - mindenesetre sok éjszakázás és munka után a lelkiismeretfurdalás legkisebb jele nélkül hagyhattam el a várost és minden elektromos csatlakozási pontot 3 napra. Olyan helyre mentünk, ahol még térerő sem volt: a St Joseph National Parkba, amely Florida mellett található gyönyörű szép félsziget.

Az út hosszú volt, mivel egy másik kiállítást is útba ejtettünk, ami bár nem volt túl izgalmas, és még az eső is esett, de azért mi jól elszórakoztattuk magunkat.

Sötétedés után érkeztünk a táborba, és a jól megtanult sátorállítási technikát itt végre hasznosíthattam, ugyanis míg sötétben sátorhelyet találni egy dolog, egy ismeretlen sátrat felállítani egy egészen más történet. Főleg úgy, hogy csak én voltam az a "lakótársak" közül, aki eddig valaha is aludt sátorban. De minden jól alakult, sikerült egy baromi szép, tengerre néző helyet találni, és problémamentesen felállítani a sátrat. Időeltolódás is volt, így már reggel 6-kor fent voltunk, és kezdődhetett a móka. Reggeli előtt séta, és Sun salutation (Ioana által vezetett jóga), majd reggeli után "standup paddleborading"-al indítottunk, ami során egyfajta széles és hosszú szörfdeszkán állva evezünk - a Szigetközi rendes szörfdeszkával ellentétben ez nem igényelt túl nagy egyensúlyérzéket. A csapat egyik fele ezzel, a másik fele csónakkal kajakkal jött, így amikor meguntuk az egyiket, könnyen és gyorsan tudtunk a másikra váltani. Ezt követően lementünk a sziget másik, Mexikói-öböl felén lévő strandra, amelyen már délelőtt 1,5 méter magas hullámok voltak. A szörfruhának hála semmi nem jelentett akadályt, bár szörfölést még tanulni kell. Visszaértünk a szállásra, megebédeltünk, és egész elképesztően tapasztaltuk, hogy még csak délután 1 óra van. Nosza, irány a sziget csúcsa gyalog. A még otthon szerzett terepfutó cipőm kiváló szolgálatot tett egyébként az egész hétvége alatt, de itt kifejezetten nagy szükség volt rá, mivel az eddig nem írtam, de az egész sziget fehér homokkal volt borítva. A túraútvonalon is természetesen 5 centi mély homokban gyalogoltunk, ami nem könnyíti meg a dolgot. Végül a sziget csúcsára ugyan nem értünk el, de egy idő után már olyan ösvényen mentünk, ahol még a homokban sem voltak a közelmúltból származó emberi nyomok - ellenben valami fajta szarvas, kutyaféle, illetve rengeteg rák. Sikerült egy 1 méternél hosszabb kígyóba is belefutni, ami mondjuk egészen ijesztő volt. Bár az talán nem titok, hogy nem vagyok túlzottan oda a kígyókért, de szerencsére ez nem tűnt fenyegetőnek. Azért nem piszkáltuk, inkább csak továbbálltunk. Egy idő után a lányok elérkeztek egy olyan pontra, amin már a lelkesedés sem segített, így jobbnak láttam visszafordulni. De mivel a túravezetői elveimmel ellentétes ugyanazon az úton visszamenni, így a szimbolikus térkép alapján a parti útra vezettem a csapatot. Itt aztán a vad természetbe kerültünk méginkább, ahol rákok tömegén kellett átvágnunk magunkat, egy helyen valami hatalmas hal gerincének a maradványai (milyen hal az, amelyik gerinc csigolyája 10 cm átmérőjű?), valamint emberi szemetek (műanyag palackok, kötéldarabok) voltak. Ez utóbbiaknak Bear Gryllstől ellesve egy igazi túlélő helyzetben bőven hasznát vehettük volna, volt is kísértés, hogy berakjam-e az üveget a táskámba - ki tudja, hogy mikor jöhet jól - címmel. A partot követve végül eljutottunk egy olyan pontig, ahol visszatérhettünk egy középső ösvényre, és itt tárult elénk a legszebb táj: a fák koronája felett álltunk, körben fehér homokos part, lenyűgöző volt - már csak ezért is megérte eljönni.

Visszaérve a táborba egy rövid pihenés után indultunk a már jó előre beharangozott tengerparti lakomára, ahol osztrigát és rákot ettünk. Az osztriga nem nagy szám, bár sütve kértem, lehet nyersen jobb. Az étterem meglepően puritán volt, műanyag asztalok, nem tipikusan az a turista hivogató hely. De itt nem is ez a cél, mivel, mint kiderült, ők nem reklámoznak sehol semmit, mégis állandóan televannak - szájról szájra terjed a hírük, és az ételek minőségével hódítanak. Az osztriga egyébként mindenhol meglepően drága (14 dollár volt 12 darab), míg az utána kért fél font (olyan negyed kiló) rák szintén hasonló árban volt, de így az ár/hús arány sokkal jobb volt ezen utóbbi esetén.

Kint country zene szólt, amelyről amikor mi is beálltunk táncolni átváltottak egy modernebb stílusra. Nagyjából éjfélig táncoltunk kint érdekes emberekkel (értsd az amerikai vidék, formák, mint egy falusi bálon). És elfelejtettem egy apró részletet, miszerint a túránk vége felé kezdődött szemerkélő eső eddigre egy tartós és erős esővé fajult, amelyben nem sok kedvünk volt visszamenni a sátorba. De szerencsére a sátor bírta az esőt, így szárazon megúsztuk az estét, és viszonylag jól is aludtunk.

Másnap reggel még egy kis kajakozás belefért, nagyon nyugtató volt kikajakozni a vízre, és csak ringatózni, miközben egyik oldalt az óveán, másik oldalt ez a trópusi sziget volt a látnivaló.