Voilà ma vie!

Az idei hálaadást egy nagy road trippel ünnepeltük meg, amely során megnéztük Orlandó és Miami egyes részeit, fürödtünk és búvárkodtunk Key West-en, amely az Államok legdélebbi pontja, valamint hosszú várakozás után végre szörfölhettünk is, mivel senki sem törte össze magát előtte. Valószínűleg ez volt az utolsó nagy utunk Amerikában egy jó időre, mivel 1 hét múlva ilyenkor már csomagolok, és utazom haza. Az út krónikája következik.

Ezen az úton a kis csapatunkat Antoine, Tanya valamint Lin és Ali alkotta. Ali egy pakisztáni Fulbright ösztöndíjas, aki hozzánk hasonlóan repülőgépész szakon van, és úgy ítéltük meg, hogy jól illik majd közénk. Szerda este indultunk útnak az Advantage-től bérelt autóval, amely ezúttal egy Toyota Camry volt. A lista így egészen hosszúra nyúlik a már kipróbált autókkal: Hyundai Sonata, Ford Fusion, Chevy Impala, Kia Optima, Nissan Altima, Toyota Prius és Camry, ha nem felejtettem ki semmit. Este - éjszaka vezettünk egészen egy Valdosta nevű kis településig, ahol pihenés után reggel tovább folytattuk utunk Orlandóba. Orlandó nem volt a tervbe véve, sokkal inkább szántunk időt a tengerpartra, de Lin már járt ott korábban és állította, hogy a Disney World "belvárosi" része ingyenes, lehet ott ebédelni és van egy aranyos kis hajóút, amit szintén ingyen lehet végigjárni. Itt ebédeltünk, és a sok Disney figura és érdekesség között egy hatalmas legó birodalomra is bukkantunk, ahol az építőkockák egy részét ömlesztve árulták, és a végén kilóra lehetett fizetni, valamint lehetett építeni is, bár ebben csak én voltam lelkes.

Orlandó után még hosszú út állt előttünk, amelynek a végén értünk Miamiba. Kinéztünk egy nagyon jó árú tengeri ételeket áruló éttermet, csak egy probléma volt a tervünkkel: Hálaadás estéje volt. Természetesen az étterem zárva volt. Mivel ilyenkor szinte semmi sincs nyitva, így végül egy kínai éttermet találtunk, amiben ehettünk valamit a hosszú út után. Miamiban megnéztük a South Beach-et, ami még éjszaka is szép és hangulatos volt. Általánosságban igaz, hogy Miami-nak van egy sajátos hangulata. Bár a lámpánál nem sikerült gyorsulásban utolérni az előttünk induló Ferrarit, azért szép emlékekkel jöttünk tovább, és aludtunk egy kis városban, immár kifejezetten közel a Keys-hez. Már a leírásból eddigra valószínűleg világossá vált, hogy Florida Keys nagyon messze van Atlantától, gyakorilatilag 1.5 napot az autóban töltöttünk, és még mindig nem voltunk ott. Számunkra azért ez akkora gond nem volt, mivel az autó kényelmes, a benzin olcsó és a társaság is nagyon jó volt, de azért itt már igazán vágytunk arra, hogy lássunk valami szépet. Szombaton nem kellett tovább várni, megérkeztünk a Key West-re.

A fenti képeken az egyik állami parkban kiállított korall bánya gépe látható. Florida Keys gyakorlatilag korall szigetek láncolata, amelyet a U.S. 1 köt össze (Overseas Highway). E szigetcsoport választja el az Atlanti óceánt a Mexikói-öböltől. Ezen szigeteknek Key West a legnyugatibb pontja, egyben Amerika legdélebbi pontja. Kuba innen mindössze 90 mérföld. Az idők során számos kubai menekültet fogadott be, így jelentős mennyiségű kubai származású lakosa van manapság is, amelynek hála természetesen kubai ételei is. Kinéztünk egy nagyon jó pontszámmal rendelkező kubai szendvicsest ebédre, ám mivel Hálaadás másnapja volt, így itt is alternatív étel után kellett néznünk, miután a kinézett hely zárva volt. Sose legyen nagyobb bajunk, egy lengyel - magyar étkezdébe botlottunk, ahol rengeteg kelet európai íz mellett még Gulyás leves is volt. Bár inkább valami újat próbáltam ki, a szomszédos kis boltan láttam Vegetát, savanyú uborkát és még üveges lecsót is. Útközben még egy nagy görögdinnyét is sikerült venni egyik útszéli árusnál, úgyhogy a tengerparton dinnyét falatozva néztük a naplementét rövid búvárkodás után így, november utolsó hétvégéjén Floridában.

Még este elindultunk vissza, mivel eltökélt szándékunk volt, hogy nem alszunk a Keys-en, hanem a megspórolt pénzt inkább szörfözésre költjük. Útközben egy nagyon jó tengeri ételeket kínáló étteremben vacsoráztunk, ahol én kagylót ettem, ami valami nagyon finom szószban volt megfőzve. Lin fésűkagylót evett, ami hatalmas kagylóhús darabokkal jött, és szintén nagyon finom volt. Egy baja a tengeri ételeknek az, hogy szinte mindig nagyon drágák.

Másnap következett az Everglades National Park. Ez Amerika 3. legnagyobb kiterjedésű nemzeti parkja, egy hatalmas édesvízű mocsár. A legnagyobb egyébként a Death Valley. Az Everglades nem teljesen láp, mivel néhány métert folyik naponta, de azért nem is nevezném egy vad sodrású hegyi pataknak. Az Everglades vize az Orlandó alatt kezdődő "River of Grass" folyóból jön, amely egy átlagosan 15 cm mélységű, ám 80 km széles igen lassú vízű folyó. A nagyjából 300 halfaj mellett 400 madárfaj található a mocsárvilágban, ám a hely királyai kétségkívül az aligátorok, amelyek szó szerint mindenütt ott vannak, a pallók alatt úszkálnak, amiken járunk. Az Everglades déli részén krokodilokat is lehet látni, amik főleg abban különböznek az aligátoroktól, hogy a sós vizet kedvelik. A bejáratnál egy nagyon kedves parkőr elmondta nekünk, hogy pontosan miket lehet csinálni, így elsőként két rövid gyalogtúrát vállaltunk be, hogy szokjuk a környezetet. Egyébként tipikus "amerikai gyalogtúra" minősítést adok nekik, mivel egyenként 0.5 mérföld hosszúak voltak mindössze, kiépített pallón a mocsár fölött/keresztül.

Ezt követően még egy kilátó pontnál megálltunk, majd egészen a Flamingo nevű részig mentünk az Everglades déli részére. Érdekessége a helynek, hogy innen Key West több kilóméterre van, viszont a víz átlagos mélysége alig 80 cm, így át is lehetne akár gyalogolni, ha az ember nem süllyedne a mocsárban. Itt ebédre aligátort ettünk ami az ízesítés miatt túlságosan csirkére emlékeztetett. A hely érdekessége volt, hogy ha fogsz egy halat, akkor $10-ért megcsinálják neked ehetőre. Az aligátort egyébként nem mi fogtuk, csak a tisztánlátás végett. Még elsétáltunk itt is egy rövid túrára, ahol viszont szana-szét csíptek a szúnyogok minket (máshol nem voltak, csak itt Flamingónál azon a kis ösvényen). Este elindultunk északnak, nevezetesen Cape Canaveral közelébe, hogy másnap Cocoe Beach-en tölthessünk egy kis időt, amit Antoine már jó előre kinézett.

Reggel a Kennedy Space Center mellett elautózva csináltunk pár nagyon jó képet, majd végre elérkeztünk napsütésben Cocoa Beach-re.

Ezúttal nem kísértettük a sorsot, azonnal a szörfdeszka bérlésére szántuk el magunkat, ami 2 órára mindössze $10, 4 órára $15, valamint még a vizi ruhát is ingyen bedobta az üzletbe a srác. A szörfözés hatalmas élmény volt. Először Antoie megtanította nekünk az alapokat, majd irány a víz, hogy mindezt kipróbáljuk. Volt sikerélményem is, mivel szinte elsőre meg tudtam maradni a deszkán, igaz felállni csak jó 1 óra múlva sikerült teljesen, és azt is csak lassú hullám mellett. Hatalmas élmény, és nagyon nagy fizikai munka is. 1 óra múlva gyakorlatilag már szédültem az állandó deszka visszatologatástól és evezéstől. Ennek ellenére azóta is azzel álmodok, hogy újra szörfözök. A késői ebédünk itt szintén tenger gyümölcsei voltak, majd éjszaka már jóval északabbra egy ázsiai büfében vacsoráztunk, ami azt jelenti, hogy vasárnap $10-ért (egyébként hétköznap $7-ért) all you can eat, és rengeteg féle tengeri ételük is van, például garnélarák, kagyló, 3 féle rák, 15 féle sushi, és így tovább. Még most is összefut a nyál a számban, ahogy visszaemlékezem rá.

Utolsó napra már csak autókázás maradt, délre értünk a reptérre, ahonnan Lin gépe ment estefelé haza Pittsburghbe, mi pedig rohantunk haza hogy egy kis pihenő után felkészülhessünk az esti prezentációnkra. Hétfőn is, és kedden is "final presentation" volt a programom, ám ezzel gyakorlatilag vége a félévnek. A tanítási munkámnak is vége, mivel már csak a vizsga van hátra a diákoknak, azt viszont én hivatalosan nem javíthatom. A Special Problem tárgyamnak is vége, bár azt már a flordiai út előtt sikerült befejeznem. Tehát most van még egy hetem itt Amerikában, utána pedig irány haza!