Voilà ma vie!

A hétvége eseménydúsan telt: szombaton játszotta csapatunk az első amerikai foci meccsét, amit a helyiek csak "foci" néven emlegetnek, ezt követően pedig vasárnap koradélután indultunk az Atlanta közelében megrendezett NASCAR versenyre, hogy kapjunk egy kis életérzést ebből is. 

A mérkőzés igazolta a várakozásaimat, miszerint az emberek itt sokkal fogékonyabbak a sport rendezvényekre, mint otthon. Az egész egyetem területén családok és baráti társaságok gyűltek egybe, sátrakat állítottak fel, sütögettek a meccs előtt, játszottak, stb. A 40 ezer fős stadion szinte teljesen megtelt, pedig ez egy jelentéktelen meccs volt, nem a fő rivális, a Georgia State elleni. A bérletünk nagyon jó helyre szólt, pont a zenekar mellé, úgyhogy sokat gyakorolhattuk az indulókat. Pokoli meleg volt egyébként, nem jó, ha egy meccset 12.00-kor kezdenek Atlantában, egy meleg nyári napon. Sikerült az arcomon kicsit le is égni. A meccs jelentőségét mindenesetre jól mutatja, hogy 70-0-s győzelmet arattunk, ami egyébként 10 touchdownt jelent (1 touchdown 6 pont, és utána van még egy jutalomrúgás 1 pontért). A mérkőzés számomra azért nem alakult ilyen simán, mivel többekre is várni kellett, így csak 12 után pár perccel értünk a kapuhoz, és ekkor közölte velem a biztonsági emberke, hogy táskákat nem lehet bevinni. Hát mondom ez tök jó, egy üres táskám van amiben mindössze az esőkabátom van (meg fényképező, meg ilyen apróságok), mert itt nagyjából akármikor eshet. De nem lehet bevinni akkor sem. Mit lehetett tenni, elindultam keresni egy ismerős épületet, ahová betehetném. Csak hogy ekkor már ment a meccs, ezért minden be volt zárva, úgyhogy jobb lehetőség nem lévén vissza kellett mennem a szállásra, ami egy jó 20 perces séta volt a szikrázó napsütésben, majd a táskát ledobva vissza a stadionhoz. Az első negyedről és a megnyitóról le is maradtam, de ez nagyjából 3 touchdownt jelent, a maradék 7-et azért élőben néztem már végig. Még sikerült egy képet is csinálni Buzz-zal! Balra Yasmeen Jordániából, mellette Silvia Kolumbiából, aztán Buzz, aki kitakarja a fél fejem, végül Noris Svájcból.

A rohanás és a tűző nap fáradalmait kipihenve (és egy programozós feladatot az este letudva) vártam a másnapot, amikor is jött a NASCAR. Silvia, a kolumbiai Fulbrightos már vett egy autót, így neki hála jutottunk le a versenyre. Az egész autópályát elterelték, saccra olyan 100 ezer ember lehetett kint, de meglepő módon egyáltalán nem volt dugó sem odafelé, sem visszafelé. Mondjuk a 6 sávos autópálya sokat segít, de azért a magyar szervezőknek alighanem lenne mit tanulniuk. Tehát megérkeztünk a pályára, és ismét a szokásos, családias hangulat fogadott minket: sütögető és beszélgető családok. Ami még meglepőbb volt, hogy egyeten fekete bőrű embert sem láttunk. Azért Atlanta környékén a lakosság 90 feletti százaléka fekete, tehát ez mindenképpen meglepő. Tipikus "redneck" emberek alkották a nézők nagy részét. 

A verseny előtt végigjártuk a Fan Zone-t, ahol rengeteg féle ingyen ételt és italt osztogattak, utána bementünk a pályára.

Annyira a pályára, hogy a rajtnál (nem igazán van rajtrács, mert repülőrajttal indulnak) felállított színpad elé is sikerült bekommandóznunk. Antoine ötlete volt, hogy használjuk az akcentusunkat, és kérjük meg az őrt, hogy ha már ilyen messziről jöttünk, és életünkben csak egyszer járunk ilyenen, engedjen már be minket. És működött. :)

Szóval nagyjából 2 méterről láthattuk a versenyzőket, köztük az egykori F1-es versenyzőt, Juan Pablo Montoya-t. Végig neki drukkoltunk, és az első kanyarok után sokáig vezetett is, majd visszaesett a 14. helyre, de a végén visszakapszkodott, és talán a 7. környékén fejezte be.

Maga a verseny egyébként iszonyú hosszú volt, 325 kör, de cserébe 1 kör alig volt több 30 másodpercnél. Azért felszorozva már ez is sok, de akármilyen kis koccanás is történt, még ha ki sem esett az autó, már jött be a biztonsági autó legalább 5-6 körre. Ennyi kellett ugyanis, hogy körbeérjenek a pályán a takarítók, amik (és itt jön a legkirályabb rész) húztak maguk után egy gázturbinát, és annak a sugarával "tolták le" a törleméket a pálya mellé. 

A versenyt egyébként már sötétben fejezték be, mi pedig hajnali 1 után értünk haza. Nagy élmény volt azért így is! A NASCAR autók hangosabbak a F1-eseknél, így be kellett dugnom a fülem. Ráadásul amikor csoportban jönnek a hanguk még erősebb, szó szerint éreztem a kezemben tartott üveg vizen a rezgést. A szél pedig majdnem levitte a hajunkat. Mondjuk közel is ültünk a pályához.