Nem túl régen megtörtént a túravezetői tanfolyam első közös túrája, melyen az ismerkedésé volt a főszerep. Ezt persze vannak akik fölöslegesnek tartják, de szerintem mindenképpen érdemes volt ott lenni a hideg idő ellenére is. Mert hogy mennyire megszokott az, hogy márciusban hideg és havazás van?
Ráadásul nem is akármilyen havazás. A blogom nélkül is meg fog maradni szinte minden magyar ember emlékezetében a nagy március 15-i havazás, amelyben több száz autós ragadt az autópályán behavazódva napokra. Az alábbihoz hasonló képek százai terjedtek el az interneten.
De a túra hó ide, hó oda, tényleg király volt. Nóri és Anna rendkívül kellemes beszélgetőtársaim voltak (és még persze sokan mások). Emlékezetes napot töltöttünk a Vértesben. Ki gondolta volna, hogy vannak még olyan emberek, akiket pontosan ugyanazok a dolgok érdeklik, mint engem. Ráadásul Nóri régen BME-s volt, és ismét beigazolódott az örök érvényű igazság: ha két BME-s találkozik, akkor egész biztosan könnyen megtalálják a közös hangot. Legközelebb már Nándi is ott lesz, amikor nem éppen Delftben piheni ki a szakdolgozatírás nehézségeit.
.jpg)
.jpg)
Ma pedig a családdal voltunk kirándulni egyet Biatorbágy környékén. Persze áprilishoz képest ma is eszméletlenül hideg volt, azonban nem volt fagy, ami abból a szempontból mégis kár, hogy az olvadt hó miatt minden rendkívül csúszós volt az út. Jártunk Biatorbágy környékén egy olyan rakétabázison, ami egykori katonai létesítmény miatt még a térképen sem volt rajta. A helynek külön érdekessége, hogy Apu nosztalgiával tekinthetett rá vissza, mivel régen itt teljesített szolgálatot (légvédelmi rakétásként). Mondanom sem kell, hogy a tájékozódás nem vált egyszerűbbé attól a ténytől, hogy a térkép nem jelölt a környéken semmit, de legalább '99-es kiadás is volt, így maximum a domborzat volt igaz rajta. Mindezek ellenére nem tévedtünk el - nagyon.
A fenti képet az látható, miközben Peti rejtélyes okból fejelgeti a vállam, hogy Apu mutatja milyen ügyes, mert sikerült egy ilyen túlérett banánt csodával határos módon viszonylagos épségben feljuttatni a rakétabázishoz. Legalábbis ez az én tippem. A rakétabázisról nem teszek fel képet, hogy egy jövőbeli túra szempontjából ne spoilerezzek.
Rábukkantunk egy igazi kincsre is, egy házi bortermelő formájában. Egy díszes székelykapu jelezte a bejáratot, ahol bent találkoztunk a kedves bácsival és nénivel, akik frissen sült kaláccsal (még meleg volt, remekül időzítettük a véletlen megérkezésünket) és hidegtállal kínáltak minket a borkóstoló mellé. A borokról nem tudok nyilatkozni, mert valakinek haza kellett vezetnie, de a többiek elmondása alapján finomak voltak. Az egész nagy élmény volt, így ha egyszer erre vezetek majd túrát, akkor biztos össze lesz kötve egy borkóstolóval is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.