Voilà ma vie!

Avagy az idei második síelésem krónikái.

Az ausztriai Altaussee tó mellett elhelyezkedő kis faluban állítottuk fel a bázisunkat, ahol egy apartmanból indulva fogtunk neki a szomszédos - 1837 méter magas - Loser hegy tövében található sípályarendszer meghódításának. Nekem ez életemben a negyedik alkalom volt, hogy síeltem, és az első, hogy nem Salzstiegelben. 

Az odaút olyan volt, amilyen: 600 km azért nem kevés egy szűkös kisbuszban, de relatíve gyorsan elment. A hazaút persze még gyorsabban. Az apartmanban Márkkal a síoktatóval, feleségével, illetve Terikével (kereszt anyummal) és Anyuval laktunk öten. Felettünk Kapitány és családja: felesége, 3 gyerekük és Robi laktak. A csapat többi része vagy másik apartmanban, vagy hotelben lakott, félpanzióval. Mi magunkra főztünk, de ez egyáltalán nem volt probléma: felosztottuk a napokat, és mindig más készítette el a vacsorát, ami rendkívül sokszínű volt, azonban mindig nagyon finom. A képen Márk melegíti első napi vacsoránkat.

Mivel nem pályaszálláson laktunk, ezért minden nap utaznunk kellett pár km-t a pályákig, és ez azt jelentette, hogy a parkolóban kellett síbakancsot venni, nem volt elég csak kisétálni benne a pályáig. Ezen túlmenően viszont semmi hátránya nem volt az apartmannak, csak előnye: olcsóbb.

Sajnos mindenkiről nincs képem, de ezen balról jobbra: Réka, Anyu, Berni, Terike és Adrián láthatóak. Réka és Adrián egy pár, mindketten pénzügyi területen dolgoznak, és Adrián hozzám hasonlóan negyedik alkalommal volt síelni. Berni a Közút Kezelőnél dolgozik szintén pénzügyi területen. Mi így hatan sokat voltunk együtt a napokban. 

A következő képen Anyu mosolyog, aki nagyon rákapott az egész síelésre. Amikor csak híre megy, hogy lehet menni síelni, szerintem ő az első, aki jelentkezik.

Maga a sípálya eszméletlenül szép volt. Végre kipróbálhattam a kabinos felvonókat (a csákányos felvonó az ősellenségem), ráadásul már egyre jobban megy a síelés is. Rengeteg pálya van, idén főként pirosakon mentünk, fekete pályán továbbra sem jöttem még le életemben egyszer sem. Kivéve Salzstiegelben, amikor kiesünk a csákányos felvonóból, de olyankor soha sem a pálya tetejétől jövök, pláne nem direkt, így én nem tekintem hivatalos debütálásnak. Az viszont ebből sejthető, hogy miért nem szeretem a csákányos felvonókat. És persze én kék pályán is rendkívül jókat tudok esni. De az esés többnyire nem zavaró, és a látvány mindig kárpótol.

Volt egy verseny, ahol én indíthattam a versenyzőket. A hideg miatt a rádiós walkie-talkiem elemei állandóan rakoncátlankodtak, de így is élveztem az egészet. Ráadásul még egyik volt egyetemi évfolyamtársammal is találkoztam, ami nagyon kellemes meglepetés volt.

Az estéket mindig együtt töltöttük egy kisebb-nagyobb társasággal: vagy Kapitányék jöttek hozzánk, vagy mi mentünk hozzájuk, vagy mindenki jött hozzánk. Nagyon sok érdekes emberrel találkoztunk: volt korombeli, fiatalabb és idősebb. Voltak józanabb, és talán kevésbé józan életet élők egyaránt, de mindenről csak nem számolhatok be. 

Egy sajnálatos eset történt csak, hogy utolsó előtti nap végén sikerült rosszul esnem, és picit megcsavarodott a térdem. Esni sokat estem persze amúgy is: a verseny után például mentem le az egyik lecsúszott eszközért a pálya szélén kívülre, ahol már szűz hó volt, és olyan lendülettel fejeltem bele a hóba, amint megakadt a lécem benne, hogy még belülről is öröm volt nézni. Az a nem tipikus esés volt viszont az utolsó előtti napi, amikor csak nézi az ember, ahogy egyre inkább csavarodik a lába, és várja, hogy leoldjon a léc. De ami leold egészen más irányú terheléseknél, amikor talán nem is kellene, az itt nem old le. A térdem melletti belső szalagok szerencsére kitartottak, és amikor már nem tudtak tovább nyúlni sem szakadtak el, hanem visszafordították a lécet. Nem adtam fel akkor, még lejöttem kétszer ugyanazon a pályán, és le is mentem a hegyről - ez pont a legmagasabb helyek egyikén történt, ahonnan végig piros pálya vezetett le, aminek az egyik rövidebb szakasza tükörjég volt. Este Márk-féle váltó borogatást alkalmaztam, ami periodikus jegelést követő melegítésből, majd fél óra pihentetésből tevődik össze. Ezt éjfélig folytattam, de reggelre sajnos nem volt olyan állapotban a lábam, amivel mehettem volna síelni, így az utolsó nap kimaradt.

Többek megerősítése alapján nagy szerencsémre. Ugyanis Kapitány Anita lányával, Laci fiával és Robival én azon a napon nagyon jól elvoltam, miközben a többiek síbakancsban 1,5 órát gyalogoltak. Egy kellemesen lankás pályán gyakorolták a carvingot, csakhogy az a pálya kivezetett a pályarendszerből, egészen a faluig. Egyszer csak egy hókupacot láttak, majd mögötte a fekete aszfalt utat. Aki még nem próbálta a síbakancsban gyaloglást az képzeljen el egy teljesen merev cipőt, amiben hegyre felfelé kell gyalogolni úgy, hogy a vállán egyensúlyoz közben a sílécekkel. Nem olyan jó, pláne nem egy órán át, vagy még tovább.

A fenti képen Márk a Loser (németesen Lózer) heggyel pózol, míg a lenti képen az egyik hütte mellől látható a vidék.

Összefoglalva rendkívül kellemes napokat töltöttünk el Altausseeben egy számunkra teljesen megfelelő apartmanban, sokat tanultam a síelésről és az emberekről is, és alig várom a következő síelést.